2011. szeptember 26., hétfő

Csudajó dolog ez a blog, én mondom! :) Össze lehet gyűjteni minden szépet és jót egy helyre, hogy megmaradjon jó sokáig :) I'm lovin' it! :D

Najó. De ez a bejegyzésmásról szól, nem hosszú, donvörri :D Még szeptember 15-én történt, szabit vettem ki, hogy Mikivel pakoljunk otthon, ablakpucolás és mindenféle takarítási projekt volt előtervezve.
Miki kirakott a Jászainál, hogy szerezzek be reggelit :D Hol máshol?? :D Na és:

Mekiben várok a kajára McReggeli menükre - csak egészségesen!!!
Félreállok, beáll mellém - nevezzük el Jason-nek.
Szóval Jason szuggerálja a plakátot, és próbál rájönni, hogy mi lehet az, ami ki van téve. Nagy nehezen kér egy baconös sajtos mcmuffint. Rendelõ csaj alig érti, de megvan, én megkönnyebbülök.
De Jason még rendel mást is: hash brown-t. Csajt ezzel KO kiüti, néz bambán. Panni megszólal: rösztit kér.
Jason hálásan rámnéz, megköszöni és megkérdezi: Are u from the usa too?? :D
Gondolom így: "u" a you helyett. Mert az cool, és Jason is cool volt. Meg jó pasi. De ezt persze a teljes mértékig hû és csak drága egyetlen férjét imádó asszonka nem veszi észre... mily vak!!! :D
Pedig panni egy szót se szólt addig "amerikaiul" :D:D:D
Csak utána. És amikor kiderült, hogy õ kalifornijából, és mondtam elcsukló hangon (MERT ENGEM MOST MINDENKI AZ USÁVAL IRIGYÍT), hogy ooooh really??!!
Erre tudod amolyan nagyon laza csávósan: yeah, i know that's cool... :D Bitang...
panni kajája kész lett, mondom hát: have a nice trip és leléptem.. pedig sztem még dumálgatott volna láttam rajta. sztem kajakra most pottyant ide narniából... izé kaliforniából :D
 
De valamiért ez nagyon feldobta a napom :) Ez pontosan olyan reggeli happening volt, ami egy napsütéses szeptember 15-ödikei csütörtökön történik meg, amikor tudod hogy mások már rég benn vannak és dolgoznak, neked meg nincs jobb dolgod, mint segíteni szegény kalifornájából idetévedteknek :D
Szép. :D

2011. szeptember 19., hétfő

Happy Feet


Azt számolgattam, hogy vajon mikor hagytam abba a szteppelést. És hát ha jól emlékszem: akkortájt, amikor összejöttünk Mikivel (2005. decemberében). Még egy-két próbálkozásom volt az irányban, hogy járjak... de aztán a szteppet felváltotta Miki. ( :)))) )
Fõleg hogy Szikora Bogi másik iskolába ment tanítani. Én meg fogadkoztam, hogy neeeem, Pirovits Árpihoz én soha nem megyek táncolni tanulni.
Voltam ugyanis (ha minden igaz 2004 nyarán) Pécsett egy 4 napos sztepp-táborban. Amit végigszenvedtem, mert 1.) nem voltam olyan szinten, ahol a többiek, 2.) emiatt állandóan lemaradtam és nem tudtam a koreográfiát. De alapjába véve nagyon tetszett :) Jó volt a társaság, - úristen de rég nem hallottam semmit az "akkoriakról", Szokolay Kata, Szabó Dávid - aki még lóg nekem egy tequilázással :), meg Szikszay Andi, meg Feri ... de jó is volt régen!

És mert mindig közbejött valami, ami miatt nem tudtam járni (vizsgákra kell készülni, nem volt pénzem, mást csináltam és már nem fért volna bele, vagy csak egyszerûen az idõpont nem volt tartható...), eltelt szép csendben majdnem 6 év. Ami közben persze volt egy maximum fél éves próbálkozásom az akkori Mizu Klubban, (most már JAM Táncmûhelyben) Bóbis Lászlóval. De valahogy az se...

De most, hogy istenigazából nincs kifogás: lediplomáztam, keresõ nõ vagyok, és még az új órarend is megfelelõ (ráadásul még csak nem is csúsztam le az indulásról!!), elhatároztam, hogy visszatérek!!! Hogy teljes fényemben tündökölhessek :))))))) Hehe.
Az Oktogon Tánciskolában teljesen elfogadható áron van egy 8 alkalmas bérlet: 7800ft. Minden pénteken 18.00-19.00-ig és vasárnap 15.00-16.00-ig vannak órák.
Végre! Végre egy héten nem csak egyszer van óra!!! Emlékszem, mennyire szerettem oda járni. Annyira vártam mindegyik keddet és vasárnapot, hogy bármit képes voltam lemondani, ha pont arra az idõpontra esett. És most, 6 év után ismét van mit várni! :)
Ahogy leszálltam a villamosról és elindultam az Aradi utca felé, megdobbant a szívem, és amikor beléptem a jól ismert ajtón, örömmel konstatáltam, hogy minden maradt a régiben: a képek, a berendezés, még a bérlet is és a leghangulatosabb terem. Tudtam, merre kell menni és ahogy leértem, és megláttam, hogy teljes mértékben meghagyták a váró szoba elrendezését, úgy elkezdtem vigyorogni, mint a tejbetök.
Páran már várakoztak az elõtérben a jól ismert kis kerek asztaloknál. Izgatottan léptem a két kisablakos ajtóhoz, hogy lássam, kitõl jön a kopogás. Árpi benn tanított valakit.
Úgy vártam, hogy elkezdõdjön, mint még soha!

Van egy bácsi, nem velünk egyidõs, de nagyon lelkes! Második óra volt (elsõt sikerült pénteken lekésni Anja miatt :S), de õ már megvette a cipõt. Pedig Árpi most is kihangsúlyozta, hogy még nem szükséges megvenni a cipõt. De aranyos volt, ahogy magyarázott nekem, hogy hol vegyem a cipõt. Nem mondtam, hogy én is ugyanott vettem kb 8 éve az enyémet :)

Aztán elkezdõdött. Árpi felnõtt. Már nem egy nagyon vékony nagyon magas, kamasz benyomását keltette, hanem egy férfiét, aki csupa izom, látszik hogy ennek szentelte az életét és kezd megbarátkozni azzal a ténnyel, hogy akik táncra jelentkeznek, nem mind gondolja vérmesen, halálosan komolyan.
Szerintem határozottan lenyugodott. Az az ironikus, néha piszkálódós beszólós énje már eltûnt, jó tanár lett belõle. Jó kedélyû volt, kiforrott tanítási technikával és jó humorral.
Hál istennek nem voltunk se túl sokan, se túl kevesen. Ha jól számoltam, olyan 13-an lehettünk.

Ugyanabban a teremben :) A balettosok ugyanúgy átvágtak a termen, mint régen és ugyanúgy 4 sorban álltunk. Ismerõs bemelegítés volt, néhol kicsit más, de alapjában véve ismerõs mozdulatok. Tudtam, hogy a tükörbe hogy kell belenézni, hogy egyszerre lásd a saját lábad, tested és az övét is, és így csiszolni a mozdulatokon. Amikor már úgy emeled a lábad és a ritmus is egy, akkor jó.
Úgy vigyorogtam, hogy már néha feltûnõ volt :) És úgy örültem, hogy ott lehetek és végre megint ritmusra dobolhatok, hogy úgy remegett a lábam, hogy alig bírtam követni néha a lépéssorozatot.

Visszataláltam, ez így csak tetézi azt, hogy már másodszor aludtunk otthon Balzacban, bekerült a gyönyörûséges konyhabútor, és nemsokára már vissza tudunk költözni. A kocsiról, és lediplomázásról, a zumbázásról, rutin órákról nem is beszélve. Asszem nekem ez a "békebeli" idõszakom :)))) A múlt csodái keveredve festik még színesebbé és csodásabbá a jelent és jövõt.
Happy feet, happy days and happy life.

2011. szeptember 7., szerda

Néni az úton

Ma reggel nagyon fura volt bejönni. Már egy jó ideje úgy jövünk dolgozni, hogy le a hegyrõl a busz vonalán, és az Egérútnál balra, és úgy megyünk rá az autópályára.
De ma reggel a rádióban bemondták, hogy "koccanás miatt torlódás van az Egérúton az M1 felé", úgyhogy mondtam Mikinek, hogy menjünk a régi útvonalon - a régi 7-esen -, hátha legalább egy kis elõnyhöz jutunk.
Úgyhogy elindultunk arra. Nagyon fura volt, mert vagy 2 hónapja nem arra járunk. Pedig az csak 2 hónap.

Ott ült a járdán. Elsõ pillantásra úgy tûnt, mintha csk ülne ott, és nézné az autósokat.
Hajléktalan? Vagy csak leült?
Reggel nem ittam kávét, így nem kapcsoltam rögtön. Csak ahogy közelebb értünk, láttam meg, hogy a földön kuporgott a szanaszét gurult vödrei mellett ül.
"Mi lehet a nénivel? Megálljunk? Megálljunk segíteni neki?"
Aztán megálltunk, én kiugrottam, addigra már tisztán láttam, hogy elesett. Szerencsétlen néni próbált feltápászkodni.
"Jól tetszik lenni? Nem történt baj? Elvigyük valahova?"
Rémülten néztem a nénire, miközben felsegítettem. Látszólag jól viselte az esést és remegõ hangon csak azt mondogatta, hogy "Nem, köszönöm! Nagyon aranyos, megvagyok, csak át akarok menni a túloldalra..."
Meg hogy köszöni, hogy megálltunk, csoda manapság az ilyen.
Még felszedegettem a vödröket, és a szemüvegét és elsétáltam vele a keresztezõdésig.
Aggódva figyeltem, ahogy megáll, és elpityeredve vár arra, hogy a reggeli forgalomban legyen ideje átmenni az úton.
Úgy szerettem volna betuszkolni az autó hátsó ülésére, és a küszöbig vinni, onnan haza.
Olyan volt a kezén a bõr, mint Mamáé.

A kocsiban aztán csak sírtam és nem bírtam abbahagyni. Nem tudom miért, de úgy megsajnáltam a nénit.
Egyrészt tudom milyen az, amikor ennyire elesett és kiszolgáltatott valaki. Másrészt lelkiismeret-furdalásom lett, hogy rossz unoka vagyok. Túl kevésszer látogatom Mamát. Meg ha otthon van, akkor se megyek be hozzá minden este pár percnél több idõre.
Mert mindig rohanok. Meg késõ van.
Csak ne legyen sose túl késõ bizonyos dolgokhoz.

Nem véletlen mentünk arra ma reggel.

2011. május 16., hétfő

Óvoda :)

Ezek a falicsempék, amiket kinéztünk :) A fürdőszobába pitypangos, lepkés pasztell narancssárga és pasztell sárga. Olyan lesz, mint egy tavaszi réten:)))

      
A konyhába pedig az utánozhatatlan Szerénke és Lukrécia kerül:




 
A wc-be valami állatosat kéne:))) Najó nem, az még kitalálás alatt áll :)

Viszont itt az IKEÁ-s termés, avagy a konyha bútorának színvilága és a szerelem kanapém:) (Ikea: Ektorp Kanapé:
http://www.ikea.com/hu/hu/catalog/products/S39873831)

 
 

Istenem, de szépek :))))

2011. május 9., hétfő

Sztepp mindenek előtt

Mindenről a szájharmonikás srác tehet!!
A Balzac utcában, ahogy beengedtem a kicsit füstös-szmogos délutáni kellemes levegőt, egyszer csak szájharmonika zenét hallottam meg. Kinéztem, mert... nem, ez nem szólhatott autórádióból, vagy tévéből... ez igazi szájharmonika volt!

Egy semagas, sejólkinéző, secsúnya srác egyszerűen csak sétált, vállán keresztbe átkötött tarisznyával az utcán, és fújta a szájharmonikáját, mintha egy táborozás közepette tűz mellett zenélt volna. 
Egyszerre volt teljes mértékig nem ide illő, mégis tökéletesen ide passzoló, hogy percekig nem is tudtam másra figyelni, hanem csak azt próbáltam követni, merre járhat és hogy méég, méééééég méééééééég akarom hallani! Beállni mögé, és átvenni azt az életézést.

Úgyhogy nem maradt más, mint folytatni a tegnap este elkezdett (szintén) nosztalgiázást, immáron zenei téren.
Merthogy tegnap rátaláltam a youtube-on azokra a gyöngyszemekre, amiket én még anno 2003-ban és 2004-ben, akkor még a videokazettán rongyosra néztem. Szabályosan rosszabbak lettek a filmek azon részletei, amiket több százszor is megnéztem egymás után. 
Leültem Mama szobájában a tévé elé (30 cm-re kb, hogy jobban láthassam :)) és kiválasztottam azt a filmet, amit meg akartam nézni. De nem az egész filmet, csak a kedvenc részeket belőle. És istenem, mint meg nem adtam volna azért, hogy legyen egy olyan "valami", mint a youtube, ahol nem kell órákig tekerni, hanem csak beírni keresőbe, és onnantól kezdve egy klikkeléssel visszaállítani oda, ahonnan újra és újra és újra megnézheted azt a részt, ami a kedvenced. Arról nem is beszélve, hogy azokat a filmeket Maam úgy mentette őket nekem az MGMről, mert tudta, hogy nekem is tetszeni fog:) És hát akkor, hogy más ilyen felvételt megszerezni.... csak elérhetetlen álom volt csupán.
Bár annak is volt hangulata :) Ezek voltak a kincseim.

Persze voltak musical, illetve már félig opera műfajú filmek a palettán, amit majd egyszer talán csokorba szedek, de ami nagyon megmaradt, azok  azok a a musicalek voltak, amikben szteppeltek:)

Szteppes "karrierem" még anno 2003-ban kezdődött, amikor is elkezdtem keresni valami elfoglaltságot, ami leköt és rabul ejt. És akkor találtam a szteppet. Emlékszem, hogy Bog cibált el. Ő már egy hónapja járt, de én  nem mertem csatlakozni, mert nagyon nem ment, hiába mutatta. Aztán találtam én magamnak egy Zsuzsát az akkori Honvéd Sportcentrumban. Hétfőnként volt sztepp óra 6-7ig. Remegve vártam minden hétfőt:) Zsuzsa nagyon ráment a technikára, jó egy évig nem is láttunk szteppcipőt. De azért nagyon szerettem hozzá járni  :)
Aztán nemsokkal később elkerültem az Oktogon Tánciskolába, ahol Szikora Bogi tartotta az órákat. Teljesen más volt, mint Zsuzsáé. Pezsgett minden óra. Már az elején mondta, hogy vegyünk mielőbb cipőt, és nagy iramban haladtunk előre. Lehet, hogy technikailag nem voltunk a topon, de élveztük, és ez volt a lényeg. Keddenként és vasárnaponként 21.30-22.30-ig volt óra, még úgy rohantam, hogy elérjem az utolsó buszomat. De megérte, és függő lettem :)
És megvettem első fizumből A Cipőt :) Az én drágaságomat, a Sansha cipőt :) Szereztem hozzá bordó cipőfűzőt, hogy egyedi legyen, és onnantól kezdve minden nap gyakoroltunk legalább egy órát :) (Szegény parkettámon nyomot is hagytunk...)
Voltak kedvenc számaim, és kedvenc koreográfiáim:) És amikor már nagyon ment valami, kimentem, és Mamának is előadtam. Hiszen ő volt az egyetlen és egyben legnagyobb rajongóm is :) Mindig úgy tetszett neki, és kért, hogy még egyszer táncoljam el :)
És egyszer kibújt a szög a zsákból: amikor kislány volt, ő is "tanult" szteppelni :) És fájós lábbal, nekiállt szteppelni!! :) Azt hittem, elsírom magam örömömben :)
Nagyon sok mindenen túljuttatott a sztepp, hát most megmentem ezeket a morzsákat az utókor számára.

Először is,  itt az én szépségem:



Na és akkor ugye Gene Kelly az, aki az Isten (legalábbis szerintem) a "szakmában". (Mert vannak Fred Astaire pártiak is, de... inkább nem mondok semmit... főleg, hogy Fred volt Gene mestere:))))

Mindamellett, hogy egyrészt esztétikailag is messzemenően ő a legjóképűbb férfi (szigorúan Miki után természetesen!!! :)), olyan légies könnyedtséggel táncol, hogy az embernek olyan érzése támad, hogy "dehát ez nem is olyan nehéz, én is meg tudtom csinálni!". De nem! :)
Aztán még azért is őt szerettem nézni, vagyis ahogy táncol (khmm:)), mert tisztán és jól kivehetően táncol. ami azt jelentette anno, hogy az amatőr sztepptáncos Panni ezredik (szó szerint) nézés után, talán le tudta volna követni:)))

És amik alap videók Tőle:

Summer Stock (1950)

A híres 'Newspaper dance', amiben Gene Kelly (Joe) ottmarad az esti félhomályban egy raktárszerűségben, és bánatában elkezd dudorászni, és táncolni. És minden ami a láb elé kerül, tökéletes hangszer és tánckiegészítő eszközzé válik :) Zseniális :)


A másik szintén ebből a filmből való. Phil Silvers alakítja Herbet, Gene lelkes és buzgó társát. Ha nem is a táncért, de az előadásért már megéri megnézni :)





A Singin' in the Rain, vagyis az Ének az esőben (1952) személyes kedvencem. Nem írom le, miről szól, mert már úgyis mindenki látta, aki meg még nem, az szégyellje össze magát, és vegye meg/kölcsönözze ki/kérje kölcsön/töltse le mit bánom én, de nézze meg!!! :)

Innen a favorit, a 'Moses Supposes'. Csak ismételni tudom magam: vicces, és professzionális.



Az Egy Amerikai Párizsban (1951) szintén remek szteppelős számokat tartalmaz, bár a film jazztánc és balett elemekre épül. Azért érdemes megnézni, ha mást nem, ezeket a számokat. Megjegyezném, egy órás keresés után, ezt az egy videót találtam :((( Ha valaki talál jobbat, ne habozzon elküldeni nekem:)

'S Wonderful (és tényleg!)



És legvégül, hogy azért Fred is jelen lehessen Eleanor Powellel:



Lehet, hogy fogok még gyűjteni, mert ez csak egy kis része volt azoknak, amiket még jó lenne megörökíteni :)

És jelentem már nem sír A Cipőm, itt sasol az asztalon, és ő is nosztalgiázik.
De várj csak szeptember! Rettegj, mert jövünk!!!!! :)

2011. május 4., szerda

Ottó

Hát nagyon úgy néz ki, hogy új családtaggal bővül a Szeles Família :)
Úgy döntöttünk, belevágunk, mind a ketten megérettünk a gyermekvállalásra.
Minek tovább várni, könnyebb Vele, mint nélküle :)))))

Ráadásul 8 éves a drágaságom :)

Bemutatom Ottót (az ótót), ismerjétek meg Egymást! :)







És milyen a segge....!!!! :))))) Jó, az ember nem mond a saját gyermekéről ilyet.... de mégis :))))))

<3<3<3<3<3<3<3<3<3<3<3<3<3<3<3<3<3<3<3<3<3

2011. május 1., vasárnap

Bubus, és a Nemzet nagyjai - avagy a tökéletes szombat :)

A tegnap délután-esti élményemet eddig még semmilyen másik esemény nem múlta felül. Talán ugye az esküvő, de valahol az is teljesen más volt.
Bubus-t néztünk a Játékszínben. A főbb szereplők a következők voltak:

Gáspár - Haumann Péter
Jolán, a felesége - Hámori Ildikó
Klárika, a lányuk - Balázsovits Edit
Mama, Jolán anyja - Molnár Piroska
Pál (Bajzai) - Kerekes József
Olga, a felesége - Bede-Fazekas Annamária
Kondorka, tanár - Uri István
Hilda - Papadimitru Athina
Jóbarát - Lippai László
Kisasszony - Borbás Gabi

Rendező - Balázsovits Lajos

"Egy békés polgári család életét felborzolja egy váratlanul előkerülő szerelmes levél, Bubus aláírással. Ki ez a Bubus? Ki írta és kinek a levelet?
A feleség és az anyós nyomozni kezdenek, a férj barátai pedig jobbnál-jobb ötletekkel igyekeznek menteni Gáspárt. Olyan sikerrel, hogy a férjnek végül el kell költöznie otthonról." /port.hu/


Nagyon régen láttam olyan darabot, ami annyira lekötött, hogy 15 percnek tűnt egy 50 perces felvonás. És kimondottan örültem annak, hogy ebből a "15-perces" felvonásból 3 is van.
Könnyed, felettébb szórakoztató, abszolút kikapcsol, és a sok nevetés miatt stresszoldónak is mondanám.
Miki szüleivel voltunk a délutáni előadáson, ahova egy barátjuk (Laci bácsi) szerzett jegyeket.
ÉS!!! És a darab után a büfében gyűltünk össze (Miki szülei, Hájosék, Laci bácsi és Dia, és, éés Balázsovits Lajos. Tessék csak visszanézni a neveket :) Igen, a rendező, és egyben a Játékszín igazgatója.
De ez csak a jéghegy csúcsa. Mert az előadás előtt a büfében ittunk egy kávét, és amikor szépen körbe lettünk mutatva mindenkinek, egy idősebb úrhoz is odafordultunk és bemutattak, de nem értettem a nevét, és mivel a kézfogásnál nem is nézett fel rám, ezért Mikinek odasúgtam, hogy "Laci bácsi nagyon szimpatikus, de az a bácsi nem szimpi...", akkor közölte velem, hogy az a "nem szimpi bácsi" voltaképpen Hollósi Frigyes.
Köpni-nyelni nem tudtam. Tudom, hogy a legtöbb embernek egy ilyen bemutatkozás és találkozás egy "híres" emberrel cseppet sem érdekfeszítő, vagy nem is ez a legjobb szó rá... de eszembe jutott, hogy mennyire meg voltam illetődve anno, amikor még (talán 2001-ben???) találkoztam az én akkoriban imádott Forgács Péteremmel, és autogramot kértem ( Reg, ne rögöhj:))) ). Remegett kezem, lábam, és kb megszólalni se tudtam. Jó, ez más volt, mert nem egy olyan színésszel találkoztam, akiért odáig voltam, de mégis!!! :)

Aztán a kis kamaraszínházban, amikor leültünk, és percekig nem történt semmi a sötétben, csak a bordós pirosas függönyt néztük, leírhatatlan érzés kerített hatalmába. Ezt szerintem csak azok érzik, akik színházba járósak, és jelent nekik valamit a színház maga.
A színház olyan, mint az írógép. Vagyis a színház vs film olyan, mint az írógép vs Word. Itt ha elrontja valaki a szövegét, akkor azt mindenki látja, és nem kitörölhető. De ezzel nincs is semmi baj, ezt így szeretjük.

A darab végén, ahogy már fentebb említettem, bemutatkozott Balázsovits Lajos, akinél már felkészültebb voltam, és teljes tudatában voltam annak, hogy ki áll velem szemben. Kiderült, hogy várunk még valakire, akivel tovább megyünk vacsorázni. Na kire??? Molnár Piroskára.
És megjelent.
Imádom.
Ennyi.

A színpadon egy díva, akárhány éves, akárhogy nézne is ki. Egyszerűen uralja a darabot, nem irigylem azokat, akik vele játszanak. Ahogy belépett, hangos taps tört ki. Én is tapsoltam, és nem a tömeg miatt. Valamiért kihozza az emberekből Nem véletlen választották meg szerdán a Nemzet színészei közé. Ami nagyon nagy szó, hiszen csak 12-en vannak, és szó szerint csak kihalásos alapon juthat be bárki is, akit beszavaznak a bent lévők.
De megint eltértem a tárgytól.
Szóval amikor megláttam, korallpiros vékony blúzban, és világos nadrágban, turbán nélkül, nagy szemüvegben, egyszerűen már nem a díva volt, aki a színpadon uralja az embereket, hanem egy ember, akire tisztelettudóan felnéz az ember lánya. Nehéz volt igazából úgy tekinteni rá, mint egy Nemzet Színészére. Kért egy félszáraz fehérbort rögtön, és nevetgélt az igazgatóval. Magdi néni már találkozott vele, mint rajtunk mindenki más a csapatból.

És betoppant Kerekes József is, alias a magyar Jim Carrey. Én ekkor már valahol máshol voltam, csak nem a saját testemben. Megszűntem a jelenben létezni, olyan volt, mintha ott se lennék, csak nézném tovább az előadást. Annyira valótlannak tűnt, hogy én is ott vagyok velük.
Pedig hozzá is szokhattam volna, mert a délután és este hátralevő részét velük töltöttük. Pontosabban Kerekes József nem jött velünk, de a többiek igen.

A Király és Rózsa utca sarkán levő Haxen étterembe mentünk. Az étteremről beszámoló itt:     :))
http://gasztrocheck.blogspot.com/2011/05/haxen-avagy-hires-etterem.html

Egyszerűbb, ha lerajzolom, hogy hogy ültünk:


Éééés ki szúrta ki, hogy ki ült Molnár Piroska mellett???? Pogány Judit!!!!!! Nem hittem a szememnek :))))))
Együtt vacsoráztam Hollósi Frigyessel, Balázsovits Lajossal, Molnár Piroskával éééés Pogány Judittal!!!! :)))
Persze eszembe jut, hogy mire fel a büszkélkedés, mikor effektíve nem is beszélgettünk velük, mert majdnem végig a Balázsovits mesélt, meg Laci bácsival beszélgettek. De akkor is!!!!!
Szóba kerültek a színházak, meg hogy mennyire veszteségesek a színházak. Szomorú volt hallani, hogy vannak színházak, ahol a színészek már két hónapja nem kaptak fizetést. Mert egyre kevesebben járnak színházba. Persze én se járok sokat, de könnyű is nekünk, mert 90%-ban Miki szülei veszik nekünk is a jegyeket. De főleg ha az ember egy ismertebb darabra akar jegyet venni, és nem is egyedül menni, akkor már kb 10000 Ft-nál jár. Úgyhogy én rá fogok szokni a kisebb színházakra. Ahol azért szerintem elég elfogadható árakkal dolgoznak. Meg nekem jobban is tetszenek azok a darabok. 
(A Madáchtól pl elment a kedvem egy időre, mert a színház átment egy divatos szolgáltató helybe. Alig lehet jegyet szerezni a darabokra, amik annyira szerintem nem is jók, mint egy kisebb színházba, arról nem is beszélve, hogy tele van kis iskolásokkal, akik miatt élvezhetetlen a darab, mert olyan zsivaly van, hogy az már szerintem élvezhetetlenné teszi az élményt.)

Aztán köszöntöttük Hollósi Frigyest, mert mostanában volt 70 éves, illetve Molnár Piroskát a Nemzet Színésze kinevezése alkalmából.
Annyira furcsa volt, hogy ott ültem, és hallottam, ahogy nekünk mesélt Molnár Piroska is, meg  Pogány Judit. Pogány Judit, istenem, imádom őt is!!! A drága hangját, meg a bájos megjelenését... ezt nem lehet leírni. Ha ő is ott van egy társaságban veled, akkor egy filmben érzed magad:))
Na csak hogy megmaradjon, pár kép mindenkiről (nem saját készítésű, mert nem akartam lefényképezni őket, meg nem is lettek volna jók):

A Bubus előadásáről képek:





Molnár Piroska



Pogány Judit

 

Hollósi Frigyes


Balázsovits Lajos



A vacsora is isteni volt, és az étterem, ugye a társaságot nem is kell említenem, milyen volt :) 
Aztán egyszer csak megjelent Sasvári Sándor (Laci bácsihoz jött, jegyeket hozott neki, meg egy dedikált képeslapot - amit Laci bácsi hálája jeléül, hogy eljöttünk (??????????), nekünk adott:)) ). 
Elég sokkoló volt az este. Vagyis.. nem tudom. Végtelenül megtisztelve éreztem magam, hogy egy asztalnál ülhettünk Velük. Mert igenis, ők híres és olyan színészek, akikre szinte kötelessége lenne mindenkinek felnézni. Mert ők igazi színészek. Mint Latabár, Darvas, és még sorolhatnám.
Biztos, hogy olyan büszkén fogom majd mesélni a gyerekemnek és unokámnak, mint Nagymamám meséli azt, amikor Nagypapám a Malévnál dolgozott és őt küldték ki a fogadóbizottságba, ha fontos ember jött. Így készült közös kép róla, Louis Armstrong-gal! Annyira sajnálom, hogy nincs meg az a kép, ereklyeként őrizném.

Hollósi Frigyes indult először haza, kicsit utána Pogány Judit, de ők is maradtak olyan 9-ig. Mivel az este folyamán többször is szóba került az, hogy mi gyerektervezés előtt állunk, és Hollósi Frigyes úgy köszönt el, hogy "ne csak a könyvől.. tudjátok ;)" És ha már Hollósi mondja... :))))))))) Na mindegy, viccesen jött ki.

És maradt Balázsovits Lajos és Molnár Piroska. Piroska ugyan nem maradt végig, de azért még megtisztelt a jelenlétével :) Hozzátenném, kaptam puszit Molnár Piroskától!!! :))) Na, erre varrjatok gombot:)
Viszont Balázsovits nagyon jó fej volt, végig beszélt, és sokat mesélt magáról. Például a rendszerváltás után kiment egy évre Németországba és ott akarta megcsinálni speditőr karrierjét:)) Szóval nagyon érdekes volt.

Aztán valamikor negyed 11 után asztalt bontottunk, és elkezdtünk készülni. Aztán Balázsovits már egy kicsit kapatos volt és mindenkinek elkezdett hálálkodni, hogy mennyire nincs részük a mai színészeknek az ilyesfajta elismerésben, és mennyire örülnek az ilyen színházba járó embereknek, és akik ilyen értékesek.

Úgyhogy ő is nekiállt szorgalmazni a mi gyerek-projektünket, majd jól megölelgetett, kezet csókolt és kaptam tőle is 2 puszit. :)

Az a legjobb, hogy biztosra veszem, hogy lesz még ilyen alkalom, hogy ilyen mértékű extázisban legyen részünk, ami fél napig tart intenzíven és még napokkal később is rajtunk marad az élmény hatása.

--------------------------------------------------------------------

Hozzátenném azért hoztam a bennem rejlő Bridget Jonest. Merthogy nem akarom lelőni a poént, de ugye el voltam ájulva az étterem mosdójától. És amikor jöttem ki a mosdóból, szembe jött velem Balázsovits és megismert (hogy a csapat tagja vagyok), és mosolyogva arrébb állt, hogy elférjek. Én meg úgy megörültem, hogy megismert, és hogy ilyen udvarias velem, meg ráadásul ugye pont előtte ittam meg egy pálinkát (nem a gyengébb fajtából). Úgyhogy zavaromban elkezdtem vigyorogni, és annyit mondtam - bár ne mondtam volna :)) - "Annyira szép itt a mosdó!!" 
Aztán úgy éreztem magam, hogy mindjárt elsüllyedek, de ő gavallér módjára mentette a helyzetet, és mondta, hogy "Ugyeee? Szerintem is nagyon szép!" :))))))))))))))))
No comment!!!!!! :)

Az biztos, hogy még napokig vigyorogni fogok, hogyha a szombatra gondolok.
És szerintem ez egy méltó bejegyzés volt a blogok közé.